2016. június 04-én - a Borostyánfa
túracsapat szervezésében - a Bakonyban jártam gyalogtúrán.
A túra teljesített útvonala: Bakonykúti
– Burok-völgy – Királyszállás
Túravezető: Sipos Gyula
A Déli pályaudvaron volt a találkozó, onnan vonattal utaztunk
Székesfehérvárig, majd tovább busszal Bakonykútig, ahol a gyalogtúra kezdődött.
Az utazás kicsit hosszú volt, de a Bakony messze van. Mindemellett
Székesfehérváron még izgulni is kellett, hogy el tudjuk-e érni a bakonykúti
buszt, ugyanis a vasútállomásról nem indultunk el gyalog a buszpályaudvarra (30
percünk lett volna rá), hanem megvártuk a 37-es számú helyi járatot, amelynek a
buszpályaudvarra történő érkezésétől számítva viszont - a menetrend szerint - csak
3 (három) perc volt a csatlakozásig. Elértük.
Megérkeztünk Bakonykútiba, megkerestük a kék kereszt turistajelzést,
és megkezdtük a nagy kalandot. Indulásként egy sáros, erdei utat kaptunk,
melyen elég jól lehetett haladni. Ám nem kellett sokat várni, és már meg is
érkeztünk utunk fő célterületére, a Burok-völgybe.
A Wikipedia szerint: „A Burok-völgy Fejér és Veszprém megye határánál a
Keleti-Bakonyban, a Tési-fennsík közepén található. A mintegy 12 km-es főága
Királyszállástól Bakonykúti községig terjed. Számos mellékvölgyeivel több, mint
25 km-t tesz ki az 50-90 méter mély, sok helyen függőlegesen meredek
sziklafalakkal határolt, vízfolyás nélküli szurdok. A völgy-fő és a végpont
szintkülönbsége kb. 200 m. Évszázadokon át királyi vadászterület volt.”
Mi fordított irányban haladtunk, de ez a lényegen
semmit sem változtat. Olyan területre jutottunk, amilyen hazánkban kevés
található – vagy talán nincs is több.
A túra
előtti napokban próbáltam tájékozódni a Burok-völgyről. Pl. ilyet találtam az
Interneten: „A völgynek állandó vízfolyása nincs, a fennsíkról lefutó vizeket a
mellékvölgyek a főágba vezetik, ahol rövidebb-hosszabb út után eltűnnek a
völgyfenéken, mivel a völgyfenéki dolomitot nem fedi be vízzáró réteg, így a
lejutó csapadék rögtön el tud szivárogni a kőzet repedéseiben.” Ez biztos így
van, ám mi megtapasztaltuk, hogy a lefutó víz olyan sártengert hagy maga után,
amiben nagyon jól lehet dagonyázni. Bizony csúszós volt az út. De ez semmi,
mert a „fekete leves” az volt, hogy a szurdokban sok a kidőlt fa, és ezek mind
ott találhatóak, ahol a turistaút vezet – a völgyben. Ennek eredményeként, egy
több kilométeres akadálypályát kellett leküzdenünk.
A kidőlt fákat még kerülgetni sem nagyon tudtuk, a lehetőségünk annyi volt,
hogy átmászunk a fatörzsek felett, vagy pedig átbújunk alattuk.
Nem
elhanyagolható, hogy néhol embermagasságú csalánosban jártunk. Nem is láttuk a
kidőlt fákat, csak egyszerűen megbotlottunk bennük.
Közben
a kék kereszt becsatlakozott a piros sávba, onnantól ez vezetett bennünket
egészen addig, amíg a piros kereszttel nem találkoztunk. Azután ezt követtük
egészen a túra végéig, a királyszállási bekötőútnál lévő buszmegállóig.
Ebben
a csodálatos Burok-völgyben – noha végig kijelölt turistaút vezet benne -
feltehetően kevesen járnak. Mi is csak két kirándulóval találkoztunk a nap
folyamán. Ez egy eredeti, ősállapotában fennmaradt, természetes erdő. Az
urbanizáció biztos jelét (a sok eldobott szemetet) itt nyomokban sem lehetett
látni.
A különleges élményünket csak
fokozta a kedvezőtlenre forduló időjárás. A nap jól indult, kellemes,
napsütéses, meleg időben kezdtük a túrát. Azonban, mikor kb. az út felénél
jártunk, el kezdett esni az eső. Eső elleni védelemmel fel voltunk szerelkezve,
melyek többsége a sík terepen való haladásra kiválóan meg is felel. Mi azonban nem
ilyen helyen jártunk. Pl. az én pelerinem (alatta: elöl a nyakamban lógó
fényképezőgéppel, hátul pedig hátizsákkal) a kidőlt fák alatti átbújásban
nagyon akadályozott, de minden nehézséget leküzdöttünk, kijutottunk ebből a
hangulatos szurdokból. (Persze a hátizsák és a fényképezőgép pelerin nélkül is
akadályozott, de akkor megvolt a lehetőségem levenni azokat, pelerin alatt
viszont ez már nehézkessé vált.)
A rengeteg akadály és a
csúszós út miatt nagyon kellett figyelni, hogy hova lépünk. A tájban való
gyönyörködésre viszont nagyon kevés lehetőségünk maradt. Ha nem a lábunk elé
néztünk, könnyen vízszintes helyzetben találtuk magunkat.
A csapat jól viselte a
nehézségeket. Többször kellett egymásnak segíteni, de mindig volt aki megfogta
a segítségre szoruló társunk kezét.
A szurdok két oldalán
kisebb-nagyobb barlangok találhatóak, melyek általában magasan helyezkednek el,
nehezen megközelíthetőek, így közelebbről semmi kedvünk nem volt megnézni
azokat.
A túra során többször
megálltunk pihenni, erőt gyűjteni a további útszakaszok leküzdésére. A teljes
utat figyelembe véve, egy helyen, a túra vége felé találtunk erdei asztalokat
és padokat. Ott már szeméttároló is volt, igaz csordultig tele – üríteni
elfelejtették. Addig csak egy-egy kidőlt fára tudtuk letenni magunkat.
A túraútvonal
hossza, a különböző leírások alapján, kb. 12 kilométer. Két túratársunknál is
volt útvonal mérő műszer, amellyel ők 16 kilométert mértek, mint megtett
útvonalat. Egy biztos, mindannyian jól elfáradtunk, persze ennek nem csak a
távolság volt az oka, hanem a kedvezőtlen útviszonyok.
A túra teljesítésének
időtartama egy kicsivel hosszabb lett az előre számítottnál. A Királyszállási
bekötő úttól 16.48-kor induló buszt szerettük volna elérni, de lekéstük. A
következő viszont csak 20.20-kor jött, így az a döntés született, hogy taxikkal
megyünk Várpalotára. Ott még a pesti busz indulásáig volt egy kis időnk, ezt
kihasználva, a közeli Pennyben vettünk némi enni-innivalót (kocsma jobb lett
volna, de azt nem találtunk). Megjött a busz, amely fél tizenegykor tett le
bennünket a Népligetnél. Sok nehézséggel tarkított, hosszú, nehéz napunk volt. Az,
hogy senki sem sérült meg, jórészt a szerencsének köszönhetjük.
(Azért egy stabilan száraz,
esőmentes időben, ismét vállalkoznék erre a kalandos útra.)
A kék kereszt, és a piros sáv
jelzése, a túra teljes útvonalán jól láthatóak voltak, könnyen el lehetett rajtuk
igazodni. A piros kereszttel viszont már több gondunk volt, két helyen is előfordult,
hogy – a hiányos felfestés miatt - nehezen tudtuk a helyes irányt megtalálni. A
szurdok olyan vonalvezetésű, hogy eltévedni nehezen lehetett volna, de mi annyi
nehézséggel küszködtünk, hogy semmit nem akartunk a véletlenre bízni.
A túrán készült képek a
honlapokról (itt) és (itt)
elérhető albumokban megtekinthetőek, és onnan le is
lehet tölteni azokat.
Budapest, 2016. június 04.
Molnár Béla
